Senki, semmi

Nem jön senki, nem megyek sehova. Már másnap meggondoltam magam, és teljesen megkönnyebbültem. Lehet, nem bántam volna, ha csak arról lett volna szó, hogy elmegyünk szórakozni, de mindketten tudtuk, hogy nem ezért utazta volna át a fél országot... Annyira meg azért nem vagyok magányos, hogy a múltamból előkerülő emberkékkel vigasztalódjak. Nem arról van szó, hogy nagyon haragudnék rá, csak...túlságosan ismerem, irritálnak a tulajdonságai, és egyszerűen nem akarom, hogy hozzám érjen. Nála úgy látszik, csak az évek telnek és nem változik, mert ugyanolyan ostoba, és ezt ugyanazokkal az eszközökkel próbálja leplezni. Próbál belekényszeríteni ugyanabba a szerepbe, ez pedig egyre fárasztóbb és kiábrándítóbb. Ezért az emberért valaha odavoltam? Azon az estén elkapott egy régi hangulat, amire ő remekül ráérzett, mert talán az egyetlen, amihez ért, hogy a legjobb pillanatban szúrjon embertársaiba, hogy aztán a kedvére alakuljanak az események. Most ez alapján úgy tűnhet, hogy nagyon utálom, pedig nem, csak...lehet egy kicsit azért mégis. Elviselem, hogy ír nekem, válaszolok is rá, de egy idő után már kibújt a szög a zsákból. Ahogy eszembe jut a múlt, még ennyi év után is fel tud dühíteni, hogy voltam képes ennyit törődni vele, és hogy ő ezt mivel "hálálta" meg, és hogy mennyi kétséget, bűntudatot és kimondatlan sérelmet hagyott maga után. Nem tudok felejteni, csak elraktározni az agyam egy rejtett zugába, de ha megpiszkálják, akkor olyan, mintha tegnap történt volna, és legszívesebben bántanám, hogy fájjon neki, majd megbánnám és aggódva lesném minden lépését. Milyen jó, hogy nem jött végül.