2014. május 22., csütörtök

10

Szerintem a következő pasim pszichológus lesz, abból ítélve, hogy mostanában bárkivel ha elkezdek kommunikálni, abból tuti valami mélyenszántó kerekedik, és valahol jól is esne, ha valaki belemászna az elmémbe és darabjaira szedné. Ilyen vagyok és kész. Érzem magamban az erőt, ami hajtana előre, ami talán meg is tudna változtatni, és amitől sokszor aludni se tudok. Ez ugyanaz, amivel pusztítani és rombolni is lehet, és amit szeretek a kapcsolataimon keresztül megélni. Lehet, hogy pár nap múlva megint üres és gyenge leszek, és ismét másokban fogom meglelni ezt a valamit, de most elfogadtam a saját sötét oldalamat, és örülök magamnak.
Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy halott férfit tartok a karjaimban. Fogalmam sincs, ki volt ő, csak annyit, hogy szerethettem volna, de ő nem hagyta, ezért nem volt más választásom, kitekertem a nyakát. Olyan filmbe illő volt, ahogy még utoljára végigsimítottam az arcát...majd behajítottam egy gödörbe és megkönnyebbültem. Imádom a lelkivilágomat. :D


2014. május 21., szerda

12

A volt barátom kiköltözik a régi albérletből, így elhoztam az utolsó ottmaradt cuccaimat is. Hát egy élmény volt szétszerelt ikeás ruhásszekrénnyel meg dormeo matraccal buszozni, de legalább ezzel is megvolnánk, most már nincs is semmi, amiért vissza kellene mennem. Sanszos, hogy őt is most láttam utoljára, mert ha minden jól megy, akkor költözik ki külföldre, ha pedig nem, akkor vidékre. Nem volt könnyes búcsú, de azért érződött valamelyest, hogy ez egy ilyen utolsó alkalom. Igaziból az egész kapcsolat olyan távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna, amikor találkoztunk, már majdhogynem idegennek éreztem. Mikor átköltöztem, azt hittem, hogy majd mindenről ő fog eszembejutni, meg a közös dolgaink, de sikerült elűzni minden ilyen gondolatot, most meg olyan, mintha nem is én lettem volna az, aki annyira ragaszkodott hozzá. De azért nyeltem a könnyeimet amikor előkerült a tőle kapott párnám. Érdekes, hogy ezek a személyes tárgyak mennyivel könnyebben előhozzák az érzéseket, mint az ő jelenléte, és egyelőre fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek velük, mert kidobni nincs szívem őket. Talán egy szekrény mélyén végzik majd, pedig ők aztán nem tehetnek semmiről.
Még mindig nem hiszem, hogy fogok valaha találni olyan valakit, akivel ennyire hasonló lenne a gondolkodásmódunk, az értékrendünk, és ennyire jól kijönnénk a mindennapokban. Ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, akkor belátom, hogy csak annyi volt a probléma, hogy ő normális volt, rendes célokkal, én pedig ugyebár nem, vagy csak éretlen, de nem érzem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Talán ebből következik, hogy érzelmileg se teljesen passzoltunk, én megszerettem őt nagyon, de hiányzott a szerelem érzése, ami nálam a legtöbb esetben amúgy is csak hívatlan vendég. A konfliktuskezelésünk se igen egyezett, nekem nagyobb szükségem lett volna rá, hogy beszéljek arról, mi zajlik bennem, ő pedig nem volt kíváncsi rá, vagy pedig lecseszett, hogy másoknak ennél sokkal rosszabb. Igaza volt, de a lelkem attól még sóvárgott a megértésre, és sokszor egy ölelés is megtette volna. Egy idő után egyre jobban hiányzott az a fajta lelki kapocs, amit két olyan ember érezhet, akik ugyanott vannak eltörve, és amit eddig csak olyan emberek iránt éreztem, akik nem érdemelték volna meg a figyelmet se. Az effajta hiányérzetet mindig a társfüggőség számlájára írtam, és reméltem, hogy kigyógyulok belőle, de úgy tűnik ez se sikerült. Így utólag örülök, hogy kimondta a végét, felesleges lett volna tovább erőltetni, és látom is rajta, hogy jobb neki nélkülem. Szóval ez a korszak most teljesen lezárult, és ideje lenne már rávennem magam, hogy ismerkedjek, még ha csak barátkozás céljából is. Csak a legtöbb esetben marhára nem tud érdekelni a másik ember, megmászhatatlan falakat látok, és semmi közös vonást, máskor meg hiperérzékeny vagyok, olyankor mindent komolyan veszek, minden fáj, szivacsként veszem át mások érzéseit és alapvetően szörnyen érzem magam. Mint például most is.


2014. május 19., hétfő

2014. május 10., szombat

Eurovízió...

Nálam ez a dal nyert. :D


2014. május 7., szerda

25

Akartam már írni előbb is, csak nem tűnnek olyan fontosnak a mostanában velem történő dolgok, meg nem is annyira áll össze a mondandóm. Eddig minden blogomnál eljött az a pont, mikor nehézkessé vált az írás, nem azért, mert félnék, hogy valami ismerős rámtalál, vagy mert törölni akarom, csak úgy érzem, hogy sok már belőlem. 
Az utóbbi néhány napom jobban telt, mint a többi, sikerült valamennyire összeszednem magam, bár az ilyesmit nem szeretem elkiabálni. Elintéztem 1-2 dolgot, amiket hónapok óta csak halasztgatok. Még februárban írtam, hogy anyám ragaszkodik hozzá, hogy menjek el egy ismerősének az ismerőséhez, aki mint kiderült nem parapszichológus, hanem mentálhigiénés tanácsadó. Hát én jegeltem a témát, de azóta folyamatosan ezzel nyaggatott, úgyhogy az ő lelki békéje érdekében tegnap elmentem. Azt hittem, hogy ez majd egy nagy pozitív élmény lesz, és hosszasan fogok itt mesélni róla, de legszívesebben az egész tegnapot törölném az emlékezetemből. Kezdődött a szokásos bénázással, amit utálok magamban, hogy ha új helyre megyek, akkor nagy eséllyel eltévedek. Hiába néztem meg a térképen, jegyeztem meg az utcaneveket a környéken, sikerült máshol kilyukadnom, még szerencse, hogy találtam valakit, akinél volt térkép, arrggh de utálom ezt. De legalább nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen lesz egy idegennek magamról mesélni. Maga a konzultáció eléggé felzaklatott, nem hiába vártam egy napot, hogy írjak róla, de még most is csak negatív érzéseim vannak ezzel kapcsolatosan. Sok téma felmerült, én pedig mondtam és mondtam, és ilyenkor azért jólesett volna, ha a végén ő is mond valamit, bármit, de így csak annyi történt, hogy felszakítottunk néhány sebet, amik miatt még most is pocsékul érzem magam. Nem éreztem megkönnyebbülést, hogy kiadtam magamból, inkább felidegesített, hogy valakivel tök feleslegesen megosztottam a dolgaimat és még pénzt is kért érte. Nekem sokkal többet használ, ha ide írom le a bajaimat, még akkor is, ha főleg idegenek olvasnak és nem kapok visszajelzést, egyszerűen ez megnyugtatóbb, mint beszélni róla, és még ingyen is van. Most próbálok arra koncentrálni, hogy két napja még semmi bajom nem volt, de még bosszant, és nem tudok nem arra gondolni, hogy a pozitívabb időszakaimban csak becsapom magam, mert mindig rá kell jönnöm, hogy nem olyan vagyok, amilyennek látom magam, és talán soha nem is leszek, ez az egész élet egy rémálom, felesleges küzdelem, sose leszek megfelelő se magamnak, se másoknak, és ez idővel csak egyre rosszabb lesz. Nah, többet se megyek ilyen "tanácsadókhoz". 

2014. május 1., csütörtök