Éves összegzés

Épp ideje, hogy összefoglaljam, hogy mik történtek velem idén, ha év közben nem is írok már, legalább így a végére összedobok egy bejegyzést.

Nos év elején majdnem leléptem a cégtől, hívogattak mindenféle interjúkra, de ahogy az lenni szokott, amikor nagyon mehetnékem támad, mindig történik valami, ami visszahúz. Az új főnöknek az első dolga volt emelni a fizetésünkön, illetve személyesen elbeszélgetni, megismerni mindenkit. Ahogy korábban is írtam, ez az ember a korábbi főnök teljes ellentéte, én úgy gondolom, hogy egy főnöknek ilyennek kell lennie, nem tudok róla semmi rosszat mondani. Egyrészt miatta is, meg a későbbi utazási tervem miatt is úgy döntöttem, hogy maradok. Stabil munkahelyre volt szükségem, ahova már nem gyomorideggel megyek be, ahol tudom, nap mint nap mire számítsak és valamennyit félre is tudok tenni a későbbi tervemhez. Év elején egy új feladatot kaptam, ami nem tartott túl sokáig, rövid úton kiégtem tőle. Túl komolyan vettem az egészet és nem bírtam idegileg, azóta már sokat változott a hozzáállásom, de nem volt egy könnyű időszak.

Nyár elején volt egy hosszabb betegségem, illetve később kiderült valami, amitől rájöttem, hogy jobban kellene figyelnem az egészségemre. Ez ment is néhány hónapig, majd jött az ősz, a szülinap, ünnepek, a hideg, a sok munka megint és visszaesőben vagyok, de újra és újra meg fogom próbálni.

A leglényegesebb dolog ami idén történt, az egyértelműen az, hogy találkoztunk végre a párommal. Az első félév feszült várakozással telt, hogy létrejöjjenek az utazás feltételei, elsősorban nem rajtam múlt, de mondhatni az utolsó pillanatban zöld utat kaptunk. Nagyon örülök, hogy megtettem ezt a lépést, mert az utóbbi éveim legszebb két hetét éltem át, mindketten úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem szeretném részletezni az élményeim, mert annyira privátnak érzem, és biztos nem fogom elfelejteni soha. Azt érzem egyébként, hogy most végre olyan emberrel vagyok együtt, akit nem csak szeretek, de maga a kapcsolat a saját fejlődésemet is segíti. Én emlékszem arra, mikor még az előző albérletben pizzát rendelt exem, majd elment fürödni és rettegtem, hogy nekem kell majd ajtót nyitni a futárnak. Most meg életemben először külföldre mentem egyedül, és sokak szerint az úticél elég is elég merész.. de minden rendben zajlott és épségben hazaértem. A kommunikációm is sokat javult idén, ami szintén egy gyenge pontom...szerintem bátran kijelenthetem, hogy folyékonyan beszélek angolul, de a szókincsen még azért bőven van mit javítani. Az alatt a két hét alatt, úgy érzem, hogy olyan voltam, mint amilyennek lennem kellene, amilyen szerettem volna lenni az elmúlt nemtomhány évben... Majd hazajöttem feltöltődve, magabiztosan és először a család, majd a munkatársak rángattak vissza a valóságba, elvégre van egy bizonyos bejáratott szerep, amiből nehéz kiesni, és van persze az általános nyomott közhangulat, meg egyéb bosszúságok, amiktől visszatértem a "normál" kerékvágásba. Utóbbira példa az új felső szomszédok, bárcsak elköltöznének, meg a lakásban felmerülő random problémák...
Tervezzük, hogy jövőre is találkozunk, illetve a távolabbi jövőre is kitaláltunk valamit, kérdés, hogy mikor és hogyan sikerül megvalósítani, és mennyi akadállyal kell szembenézni...

Így év vége felé már egyre többször jött elő a depresszióm, illetve gyakran vagyok ingerült, mert nehezen viselem az üres, monoton mindennapokat, az idegesítő szomszédokat és ezt a van is valakim, meg nincs is állapotot, és szoktam arra is gondolni, hogy lassan meg kellene állapodni valaki mellett, vagy egyáltalán eldönteni, hogy mit szeretnék az életemmel. Akarok-e családot, normális életet, mint a legtöbb ember, egyáltalán képes lennék-e rá? Magamról is alig tudok gondoskodni, és a családnak még a gondolata is ijesztő. De még ijesztőbb abba belegondolni, hogy van még néhány évem ezen meditálni, és ha nem történik semmi, akkor a hátralevő életemben jó eséllyel egyedül maradok. Oké, hogy most távkapcsolatban vagyok  és vannak tervek, célok, de nem élek álomvilágban. Tudom, hogy közbejöhet valami, talán nem úgy alakul, vagy bármi, és az én piaci értékem egyre csak csökken, ha újra egyedül maradok, talán már nem fogok kelleni senkinek. Ebbe azért elég szar belegondolni. Viszont a párom elviseli minden hisztimet, abszolút mindenáron mellettem van, és én is szeretem őt, de van bennem egy általános kiábrándultság az emberek irányába, ez talán a korral jár, vagy fene tudja. Ő azért tartja még bennem a lelket.

Év végi meglepi, hogy én lettem az év dolgozója...hát ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, vagyis tudnék,de inkább nem. És volt egy céges vacsora is, ez volt az első olyan összejövetel, amin jól is éreztem magam. Volt korábban egy csapatépítő hétvége a Mátrában, az úgy a középiskolai osztálykirándulásokat idézte, de egyszer az évben elviselhető volt.

Írtam tavaly ilyenkor, hogy mik a céljaim idénre...az utazás pipa, hát a kevesebb evés, több mozgás nem sikerült, és nem tudom, hogy törődőbb lettem-e magammal és másokkal szemben, mint korábban, Jövőre szeretnék új hobbit, ez ideális esetben a hastánc lesz, amit  már régóta szeretnék kipróbálni, csak korábban már elvették a kedvem a társastánccal, szóval ez egy újabb gátlás lenne, amit legyőzhetnék. Újra szeretnék találkozni a párommal, illetve jó lenne egy végleges megoldás a távolság problémára, és az is, ha kiderülne, hogy tényleg van-e jövőnk. El kéne döntenem, azt is, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, vagy egy teljesen más nézőpontot felvenni, hogy ne is törődjek az ilyen aggasztó kérdésekkel, csak éljek ahogy sikerül és csak próbáljak boldog lenni...

15

16

Nem tudom, miért van az, hogy mikor kezembe venném az életem irányítását, egyszerre megállás nélkül ömlik a nyakamba a szar, és mikor már azt hinném, hogy vége, kapok megint egy adagot. Elegem van ebből. Nagy dologra készülök (magamhoz képest) de mindenki csak akadályozni akar, és ahogy az lenni szokott, a testem is produkálja magát, mert ki szándékozok lépni a komfort zónámból.

Szeretnék megkönnyebbülni, de nem tudok, már nem csak izgatott vagyok, hanem félek is, elsősorban magamtól. 

Mióta az exemmel szétmentünk (2 és fél éve), nem gondoltam, hogy rám talál még a szerelem, mert eléggé megváltoztam, és nem a legjobb irányba. Tavaly megtört a jég, és hosszan tudnék róla mesélni, hogy miért ő kell nekem, mindössze egy "probléma" van vele, mégpedig, hogy arab országban lakik. Az arabokat a legkényelmesebb mind egy kalap alá venni és különbséget nem téve az egyes országok között csak előítélettel és ellenszenvvel gondolni rájuk. Ezért nem is beszéltem sok embernek róla, főleg nem a családomnak. Eléggé kritikus és gyanakvó vagyok, de tudok minden lépéséről, és a hisztijeimet is úgy tudja kezelni mint még soha senki más. Eldöntöttük, hogy találkozunk, és mindent összevetve az tűnt az egyszerűbbnek, ha én megyek. Nem gondoltam különösebb félelemmel erre, inkább izgatott voltam, hogy végre az unalmas életemben történik valami. Eljutottam addig a szintig, hogy nem érzem, hogy lenne bármi vesztenivalóm. Az életem nem halad semerre, csak robotolok nap mint nap, majd megpróbálok kikapcsolódni és ennyi. Nincsen jövőképem, az se érdekel, ha máról holnapra vége lesz, mert nincs értelme az egésznek. Ilyen állapotban nyitott lettem erre az "őrültségre". Nekem ő az egyetlen pozitívum az életemben és együtt harcoltunk azért, hogy ez a találkozó létrejöjjön. Semmit se akartam jobban az elmúlt másfél évben. De persze nem lehet minden fenékig tejfel, jön mellé a szar is, elsősorban a családom képében. Nem is tudom, így utólag, hogy miért mondtam el, nem gondoltam egy percig se, hogy majd tapsolva fognak velem együtt örülni, hogy van valakim és kimozdulok a négy fal közül. De ez a sok negatív dolog, amit aggódás címszóval a fejemre zúdítanak, már több, mint sok. Hol voltak akkor mikor szükségem lett volna lelki támaszra? Miért hiszik azt, hogy ez a legveszélyesebb dolog, ami valaha velem történt? Engem nagyon dühít és elszomorít, hogy meg se próbálják megérteni a helyzetet, vagy jobban megismerni engem és őt is, csak nyomják a negatív sablonszöveget, hogy az összes arab szar ember és majd biztos eladnak kurvának. Nagyon rosszul esik és csak megerősít abban, hogy én itt teljesen egyedül vagyok és nem számíthatok senkire. Eléggé stresszelek azon, hogy minden jó legyen, semmi fontosat ne hagyjak itthon, elérjem a csatlakozást is és jól kijöjjek a családjával is, erre most így 1-2 héttel az utazás előtt jött egy újabb meglepi, mégpedig, hogy lehet, hogy van egy súlyos betegségem. Nem hiszem el, hogy pont velem és főleg, hogy pont most történik ez. Mert az még oké, bár szintén idegesítő, hogy rendszerint mielőtt kimozdulnék valahova, begyullad a lábujjam, annyira hogy végül nem tudok menni se, de ez annál enyhén szólva durvább. Talán ez lehetett az oka, hogy egy szimpla torokgyulladást alig tudtam legyőzni, ki tudja. Nagyon szeretném, ha végre megállna a szarfolyam és boldog lehetnék legalább arra a két hétre amíg vele leszek...

49