Éves összegzés

Épp ideje, hogy összefoglaljam, hogy mik történtek velem idén, ha év közben nem is írok már, legalább így a végére összedobok egy bejegyzést.

Nos év elején majdnem leléptem a cégtől, hívogattak mindenféle interjúkra, de ahogy az lenni szokott, amikor nagyon mehetnékem támad, mindig történik valami, ami visszahúz. Az új főnöknek az első dolga volt emelni a fizetésünkön, illetve személyesen elbeszélgetni, megismerni mindenkit. Ahogy korábban is írtam, ez az ember a korábbi főnök teljes ellentéte, én úgy gondolom, hogy egy főnöknek ilyennek kell lennie, nem tudok róla semmi rosszat mondani. Egyrészt miatta is, meg a későbbi utazási tervem miatt is úgy döntöttem, hogy maradok. Stabil munkahelyre volt szükségem, ahova már nem gyomorideggel megyek be, ahol tudom, nap mint nap mire számítsak és valamennyit félre is tudok tenni a későbbi tervemhez. Év elején egy új feladatot kaptam, ami nem tartott túl sokáig, rövid úton kiégtem tőle. Túl komolyan vettem az egészet és nem bírtam idegileg, azóta már sokat változott a hozzáállásom, de nem volt egy könnyű időszak.

Nyár elején volt egy hosszabb betegségem, illetve később kiderült valami, amitől rájöttem, hogy jobban kellene figyelnem az egészségemre. Ez ment is néhány hónapig, majd jött az ősz, a szülinap, ünnepek, a hideg, a sok munka megint és visszaesőben vagyok, de újra és újra meg fogom próbálni.

A leglényegesebb dolog ami idén történt, az egyértelműen az, hogy találkoztunk végre a párommal. Az első félév feszült várakozással telt, hogy létrejöjjenek az utazás feltételei, elsősorban nem rajtam múlt, de mondhatni az utolsó pillanatban zöld utat kaptunk. Nagyon örülök, hogy megtettem ezt a lépést, mert az utóbbi éveim legszebb két hetét éltem át, mindketten úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem szeretném részletezni az élményeim, mert annyira privátnak érzem, és biztos nem fogom elfelejteni soha. Azt érzem egyébként, hogy most végre olyan emberrel vagyok együtt, akit nem csak szeretek, de maga a kapcsolat a saját fejlődésemet is segíti. Én emlékszem arra, mikor még az előző albérletben pizzát rendelt exem, majd elment fürödni és rettegtem, hogy nekem kell majd ajtót nyitni a futárnak. Most meg életemben először külföldre mentem egyedül, és sokak szerint az úticél elég is elég merész.. de minden rendben zajlott és épségben hazaértem. A kommunikációm is sokat javult idén, ami szintén egy gyenge pontom...szerintem bátran kijelenthetem, hogy folyékonyan beszélek angolul, de a szókincsen még azért bőven van mit javítani. Az alatt a két hét alatt, úgy érzem, hogy olyan voltam, mint amilyennek lennem kellene, amilyen szerettem volna lenni az elmúlt nemtomhány évben... Majd hazajöttem feltöltődve, magabiztosan és először a család, majd a munkatársak rángattak vissza a valóságba, elvégre van egy bizonyos bejáratott szerep, amiből nehéz kiesni, és van persze az általános nyomott közhangulat, meg egyéb bosszúságok, amiktől visszatértem a "normál" kerékvágásba. Utóbbira példa az új felső szomszédok, bárcsak elköltöznének, meg a lakásban felmerülő random problémák...
Tervezzük, hogy jövőre is találkozunk, illetve a távolabbi jövőre is kitaláltunk valamit, kérdés, hogy mikor és hogyan sikerül megvalósítani, és mennyi akadállyal kell szembenézni...

Így év vége felé már egyre többször jött elő a depresszióm, illetve gyakran vagyok ingerült, mert nehezen viselem az üres, monoton mindennapokat, az idegesítő szomszédokat és ezt a van is valakim, meg nincs is állapotot, és szoktam arra is gondolni, hogy lassan meg kellene állapodni valaki mellett, vagy egyáltalán eldönteni, hogy mit szeretnék az életemmel. Akarok-e családot, normális életet, mint a legtöbb ember, egyáltalán képes lennék-e rá? Magamról is alig tudok gondoskodni, és a családnak még a gondolata is ijesztő. De még ijesztőbb abba belegondolni, hogy van még néhány évem ezen meditálni, és ha nem történik semmi, akkor a hátralevő életemben jó eséllyel egyedül maradok. Oké, hogy most távkapcsolatban vagyok  és vannak tervek, célok, de nem élek álomvilágban. Tudom, hogy közbejöhet valami, talán nem úgy alakul, vagy bármi, és az én piaci értékem egyre csak csökken, ha újra egyedül maradok, talán már nem fogok kelleni senkinek. Ebbe azért elég szar belegondolni. Viszont a párom elviseli minden hisztimet, abszolút mindenáron mellettem van, és én is szeretem őt, de van bennem egy általános kiábrándultság az emberek irányába, ez talán a korral jár, vagy fene tudja. Ő azért tartja még bennem a lelket.

Év végi meglepi, hogy én lettem az év dolgozója...hát ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, vagyis tudnék,de inkább nem. És volt egy céges vacsora is, ez volt az első olyan összejövetel, amin jól is éreztem magam. Volt korábban egy csapatépítő hétvége a Mátrában, az úgy a középiskolai osztálykirándulásokat idézte, de egyszer az évben elviselhető volt.

Írtam tavaly ilyenkor, hogy mik a céljaim idénre...az utazás pipa, hát a kevesebb evés, több mozgás nem sikerült, és nem tudom, hogy törődőbb lettem-e magammal és másokkal szemben, mint korábban, Jövőre szeretnék új hobbit, ez ideális esetben a hastánc lesz, amit  már régóta szeretnék kipróbálni, csak korábban már elvették a kedvem a társastánccal, szóval ez egy újabb gátlás lenne, amit legyőzhetnék. Újra szeretnék találkozni a párommal, illetve jó lenne egy végleges megoldás a távolság problémára, és az is, ha kiderülne, hogy tényleg van-e jövőnk. El kéne döntenem, azt is, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, vagy egy teljesen más nézőpontot felvenni, hogy ne is törődjek az ilyen aggasztó kérdésekkel, csak éljek ahogy sikerül és csak próbáljak boldog lenni...

15

16

Nem tudom, miért van az, hogy mikor kezembe venném az életem irányítását, egyszerre megállás nélkül ömlik a nyakamba a szar, és mikor már azt hinném, hogy vége, kapok megint egy adagot. Elegem van ebből. Nagy dologra készülök (magamhoz képest) de mindenki csak akadályozni akar, és ahogy az lenni szokott, a testem is produkálja magát, mert ki szándékozok lépni a komfort zónámból.

Szeretnék megkönnyebbülni, de nem tudok, már nem csak izgatott vagyok, hanem félek is, elsősorban magamtól. 

Mióta az exemmel szétmentünk (2 és fél éve), nem gondoltam, hogy rám talál még a szerelem, mert eléggé megváltoztam, és nem a legjobb irányba. Tavaly megtört a jég, és hosszan tudnék róla mesélni, hogy miért ő kell nekem, mindössze egy "probléma" van vele, mégpedig, hogy arab országban lakik. Az arabokat a legkényelmesebb mind egy kalap alá venni és különbséget nem téve az egyes országok között csak előítélettel és ellenszenvvel gondolni rájuk. Ezért nem is beszéltem sok embernek róla, főleg nem a családomnak. Eléggé kritikus és gyanakvó vagyok, de tudok minden lépéséről, és a hisztijeimet is úgy tudja kezelni mint még soha senki más. Eldöntöttük, hogy találkozunk, és mindent összevetve az tűnt az egyszerűbbnek, ha én megyek. Nem gondoltam különösebb félelemmel erre, inkább izgatott voltam, hogy végre az unalmas életemben történik valami. Eljutottam addig a szintig, hogy nem érzem, hogy lenne bármi vesztenivalóm. Az életem nem halad semerre, csak robotolok nap mint nap, majd megpróbálok kikapcsolódni és ennyi. Nincsen jövőképem, az se érdekel, ha máról holnapra vége lesz, mert nincs értelme az egésznek. Ilyen állapotban nyitott lettem erre az "őrültségre". Nekem ő az egyetlen pozitívum az életemben és együtt harcoltunk azért, hogy ez a találkozó létrejöjjön. Semmit se akartam jobban az elmúlt másfél évben. De persze nem lehet minden fenékig tejfel, jön mellé a szar is, elsősorban a családom képében. Nem is tudom, így utólag, hogy miért mondtam el, nem gondoltam egy percig se, hogy majd tapsolva fognak velem együtt örülni, hogy van valakim és kimozdulok a négy fal közül. De ez a sok negatív dolog, amit aggódás címszóval a fejemre zúdítanak, már több, mint sok. Hol voltak akkor mikor szükségem lett volna lelki támaszra? Miért hiszik azt, hogy ez a legveszélyesebb dolog, ami valaha velem történt? Engem nagyon dühít és elszomorít, hogy meg se próbálják megérteni a helyzetet, vagy jobban megismerni engem és őt is, csak nyomják a negatív sablonszöveget, hogy az összes arab szar ember és majd biztos eladnak kurvának. Nagyon rosszul esik és csak megerősít abban, hogy én itt teljesen egyedül vagyok és nem számíthatok senkire. Eléggé stresszelek azon, hogy minden jó legyen, semmi fontosat ne hagyjak itthon, elérjem a csatlakozást is és jól kijöjjek a családjával is, erre most így 1-2 héttel az utazás előtt jött egy újabb meglepi, mégpedig, hogy lehet, hogy van egy súlyos betegségem. Nem hiszem el, hogy pont velem és főleg, hogy pont most történik ez. Mert az még oké, bár szintén idegesítő, hogy rendszerint mielőtt kimozdulnék valahova, begyullad a lábujjam, annyira hogy végül nem tudok menni se, de ez annál enyhén szólva durvább. Talán ez lehetett az oka, hogy egy szimpla torokgyulladást alig tudtam legyőzni, ki tudja. Nagyon szeretném, ha végre megállna a szarfolyam és boldog lehetnék legalább arra a két hétre amíg vele leszek...

49

Év végi

Már egy ideje tervezem, hogy írok, el is volt mentve pár vázlat, de sose jutottam el odáig, hogy befejezzem, mert nagyon kevés mostanában az időm és az energiám. Ezt is most szinte már kényszerből írom, mert mégiscsak kellene egy év végi összefoglaló, ha már egész évben összesen 3 értelmes bejegyzésre futotta. Pár napja egyébként találtam egy blogos közösséget, ami majdnem teljesen olyan, mint amilyen a blogol volt. Meg is örültem neki, regisztráltam és az első postomra rögtön 12 komment érkezett. Csak ugye angol weboldal, így nem biztos, hogy mindig sikerül úgy kifejeznem magam, hogy szeretném, de legalább gyakorlom. Ha nem megy, akkor pedig erőltetni fogom, mert úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy az életemben valamiféle progress legyen, az angolra nagyon rá kellene feküdni. Tehát még az is lehet, hogy ez itt az utolsó postom (az évben mindenképp). Az oldal egyébként: http://www.blogster.com/

Volt némi változás a munkahelyen, mióta legutóbb írtam (más téren nem nagyon). A darabszámos őrület nem sokkal az előző bejegyzésem után lecsengett és kezdetét vette egy másik módszer, amellyel inspirálni próbált a főnökünk, lényegesen nagyobb sikerrel. Csapatokra voltunk osztva és bizonyos munkafolyamatokért voltunk felelősek, tehát mi osztottuk be magunknak, hogy mikor, mit és hogyan csinálunk és nagyon jól működött. Aztán történt egy nem várt esemény, ami felborított mindent, elkezdtünk túlórázni is, és amiért eddig küzdöttünk, az ismét elúszott, mert megváltozott a prioritás... Akkoriban volt egy pánikrohamom is, talán egyfajta jelzés a szervezetem részéről, hogy nem kéne ezt annyira komolyan venni. Csak látva, hogy teljesen feleslegesen dolgoztam, vagy hogy épp ketten dolgozunk négy ember helyett, nem volt egy kellemes dolog. Aztán egy idő után elvesztettem a motivációmat (azt hiszem végleg), és eldöntöttem, hogy a kampányt még átvészelem, majd elkezdek aktívabban új munkát keresni. Már kb 4. hónapja túlórázunk, ha hazaérek, annyi időm van, hogy egyek, zuhanyozzak és már dőlök is az ágyba. Már alig kommunikálok azokkal az emberekkel, akikkel régebben sokat, de nincs időm, energiám és türelmem se sokszor. Ami vicc, hogy hétvégéken is lehetett dolgozni, nem kötelező jellegűen, de azért "ajánlott" volt, főleg november elsején, és nekem például nem is fizették ki teljesen. Nem éri ez így meg nekem, nagyon nem, úgy gondolom, hogy ennél már bármi jobb lehet. Eredetileg is azért maradtam és húztam ki eddig is, hogy tapasztalatot szerezzek, de - és most nem nagyképűségből írom - én itt többet már nem tudok tanulni. Úgyhogy nagyon remélem, hogy sikerül találnom egy jobb helyet. Egyébként kaptunk egy új főnököt, aki az előzőnek teljes ellentéte; nagyon figyelmes, segítőkész és tényleg arra törekszik, hogy nekünk jobb legyen. Csapatépítő programokat szervez és biztos vagyok benne, hogy sok jó dolog lesz még itt, de én már azt hiszem, teljesen kiégtem. Szerintem eljött az idő, hogy lelépjek, mert nem szeretném, hogy az életem kizárólag a munkáról szóljon, márpedig ez 1 éve így van. Arról nem is beszélve, hogy nem érzem, hogy különösebben meg lenne becsülve, amit csinálok. Még mindig az van kiemelve, aki a legnagyobb darabszámokat hozza, a munka minősége senkit nem érdekel. Nem tudom, hogy mikorra érik be ez a munkakeresős dolog, remélem, minél előbb, mert félek, hogy ha beköszönt egy jobb időszak, megint másképp fogom látni a dolgokat és maradni akarok majd. Amúgy is könnyen elbizonytalanodok... Egyébként mióta a cégnél vagyok, összesen 30 ember távozott tőlünk. Talán nem véletlen.

A magánéletemről is illene pár mondat erejéig beszámolnom, ha már ez elmaradt egész évben... De annyira nehéz megfogalmazni, talán nincs is szükségem rá, hogy leírjam. Ahogy az idei első postomban írtam, a gyógyulási folyamat kihatott a magánéletemre is. És akármennyire is erőltetem, nem tudok többet írni erről. Félek, hogy valami rossz történik, mert túl jó most minden (a nyilvánvaló leküzdendő akadályokat kivéve). És most rengeteg dolog eszembe jutott, de... máskor és máshol.

A jövő évre vonatkozó céljaim között szerepel, hogy kevesebbet egyek, többet mozogjak, illetve hogy kicsit törődőbb legyek. Elsősorban magammal és a környezetemmel szemben kéne gyakorolnom ezt, mert sosem ment, és ha mégis akarnék egyszer családot, akkor jól jöhet ez a tulajdonság...Ja, és szeretnék egy külföldi utazást is...

Forever's gonna start tonight

Mert zajlik...

Lépni vagy nem lépni...

Na akkor csapjunk bele, épp időszerű már egy kis összegzés. Miről is szólhatna ez, mint a munkáról...Tanácstalan vagyok...lépnék is nagyon, meg maradnék is. Nem akarok mindent elölről kezdeni, itthon ülni nulla önbizalommal keresni a munkalehetőségeket, és minduntalan rájönni, hogy ehhez is, ahhoz is kevés vagyok... ugyanakkor ez a mostani munka már a fizikai és mentális egészségemet veszélyezteti.
Bízom benne, hogy közeli ismerősök kivételével nem téved ide senki, aki esetleg ráismerne a cégre, mert ilyesmiket talán nem lenne szabad kifecsegnem. Amióta legutóbb írtam, számos változtatás lépett érvénybe, és minden újdonságtól rosszabb lett a helyzet, és egyre kevésbé érzem már jól magam. Ami a munkatársakat illeti, velük van a legkevesebb problémám. Féltem eleinte, hogy nem fogadnak be így antiszociálisan, de lassacskán elfogadtak ilyennek, és ez nekem elég, mélyebb, baráti kötődésre nem vágyom velük. Azokat az embereket, akikkel együtt kerültem a céghez, szép lassan leépítették, vagy ők mentek el, ketten maradtunk csak az eredeti 13-ból. Közben jöttek még emberek, illetve voltak akik elmentek, majd most megint jöttek, ezt a részét inkább hagyjuk is.

Ami nálam kiverte a biztosítékot (és szerintem a többieknél is), amikor szépen bevezetésre került egy napi darabszám, amit ha nem teljesít az ember két napig, hibapontot kap, 4 hibapont után pedig levonás az amúgy is röhejes havi fizetésből. Na mármost ha valaki becsületesen végzi a munkáját, akkor ez mission impossible (legalábbis jó adag mázli kell hozzá). Ügyeskedni, csalni kell (már ha egyáltalán lehet), vagy pedig felületesen dolgozni, aminek lehet a következménye nem megfelelően végzett munkáért járó hibapont, vagy panaszügy, amiért szintén jár a bünti. Én szeretem ezt a munkát, és eleinte nagy lelkesen bent maradtam tovább "önkénteskedni", nem mentem ki szünetekre, így tudtam teljesíteni, viszont néhány hete, egyik reggel kiborult a bili. Épp valami szerverátállás volt, és  nem tudtunk reggelente belépni a rendszerbe, és egyszer csak eltört a mécses, hogy én ezt így nem sokáig bírom tovább. Nem jó ez így sehogy, és régebben még terveztem olyat, hogy edzésre járok, tanulok, vagy találkozok emberekkel, de amint hazaérek, legszívesebben ájulnék be az ágyba. Egyik nap a főnök behívott beszélgetni, és kaptam tőle egy oklevelet, és egy tabletet a szuper féléves teljesítményemért....épp mikor fontolgattam, hogy frissíteni kellene az önéletrajzom.

Aztán volt két hetes szabadságom, ami alatt kiürítettem fejemet, és eldöntöttem, hogy szarok én arra, mennyit teljesítek, eljövök a munkaidő végén és kész. Ez úgy egy hétig sikerült is, de erre a hétre rohadtul elúsztunk, mert sokan töltik mostanában a szabadságukat és kevesen vagyunk. Ráadásul úgy érzem, hogy bedobtak a mélyvízbe, simán rámbízzák már a leggázabb ügyeket, amiket nem két perc megoldani, és a statisztikám egyre rosszabbul mutat. Volt a héten egy másfél órás csoportos megbeszélés a csoportvezetővel és a főnökkel, próbálta kihúzni belőlünk, hogy mi a probléma, mi az oka, amiért nem teljesítünk, és hogy lehetne javítani ezen. Nem hiszem el, hogy ő nem látja, hogy kevés az ember és sok a szar ügy. Majd kitalálta, hogy minden nap írjunk neki levelet, amiben megfogalmazzuk, hogy elégedettek vagyunk-e a napunkkal, mi okozott nehézséget, mit éltünk meg sikerként, stb.. Aztán visszaírt, hogy mennyire büszke rám, és mennyire örül, hogy fejlődök, és hasonlókat...Nem tudom, hogy hova tegyem ezt, de a sírás határán voltam, mikor eljöttem, mert megint nem sikerült, hiába tudom, hogy amúgy jól dolgoztam. Nekem nagyon nem tetszik, hogy ekkora drámázás lett ebből, és már a főnök is jön ezekkel a lelki dolgokkal. Én nem akarok semmiféle kötődést sem az emberekkel, sem a munkahellyel. Ha szar, akkor el kell jönni és kész. De igaziból ezt leszámítva jó lenne minden...nem tudom, mennyi időt adjak magamnak, illetve a helyzetnek, hogy megoldódjon. Nem tudom azt se, hogy eljött-e az idő a váltásra, mert perpill úgy érzem, hogy ide tartozok. Csak azt tudom tenni, hogy elkezdek kifelé is kacsintgatni, és hallgatok a megérzéseimre....

Bjork - Unravel

while you are away
my heart comes undone
slowly unravels
in a ball of yarn
the devil collects it
with a grin
our love
in a ball of yarn

he'll never return it

so when you come back
we'll have to make new love

Visszatérek...

..egyszer. ;)

Egész héten

ez a dal járt a fejemben. A vasárnapok többnyire szörnyűek. Általában ilyenkor tetőzik a magány, üresség és értelmetlenség. Egész héten várom, hogy hétvége legyen, és mégse teszek semmit, nincs kivel eltöltenem, és bár sok mindent csinálhatnék, legtöbbször csak bambulok és várom, hogy elteljen. Aztán jön a hétfő, és a munka kimos belőlem minden érzelmet...ez az egyetlen, ami igazán le tud kötni. Minden éjjel munkahelyi témával álmodok, egyszerűen nincs semmi más, ami jelenleg meg tudná rengetni a világomat. Persze ott se minden tökéletes, nem mindent tudok hova tenni egyelőre, nem tudom, hogy mikor kéne kiállnom magamért, és mikor kéne inkább kussolni, hogy ne legyen a következő nagy megbeszélés témája az, amit mondok. Szeretném, ha lenne, aki ki tud mozdítani ebből, hogy érezzem azt, hogy a világ egy színes és érdekes hely, én pedig nem egy robot vagyok, hanem olyan valaki, akit lehet szeretni is. Bár szerintem most nem lehet könnyű velem. Olyan, mintha távolról integetnének felém az emberek, amit néha észre sem veszek, nem akar senki ellentmondást nem tűrően berobbanni az életembe és kisajátítani az összes gondolatomat. Lehet, hogy el se tudnám viselni. Mindenesetre nem szeretnék olyan bekattanást, mint múlt decemberben.

pls

The time is now...

Ez érdekesen indult. Szerintem nem fogok unatkozni...idén sem. :D

Vicces, hogy mennyire apróságokon múlik minden...szó szerint. :) Ha nincs az a poloska, akkor nem megyek másik szobába aludni, és nem fázok meg, valószínűleg nem jövök vissza egy nappal korábban, nem mondhatom el, hogy a karácsonyom különösen érdekes volt, és nem hagyom ki a két ünnep közötti munkát sem, és ezáltal valószínűleg az új évem se bárgyú vigyorral az arcomon indul. :D
Már lassan egy hete nem alszok rendesen, és kezd nagyon deja vu-m lenni, mintha ezt már egyszer eljátszottam volna, csak ugye most nehezítő tényezőként dolgoznom is kell. A munkáról már született korábban egy bejegyzésem, amit töröltem is, mert épp csak fel voltam idegelve, de változó egyébként a hozzáállásom. A héten minden fáradtságom ellenére kifejezetten jól tűrtem a munkahelyi légkört, talán átestem egy holtponton, amikor már minden vicces, és semmit nem tudok komolyan venni. Lehet az is, hogy csak egy "háttérország" amire szükségem van, az agyam egy szegletében ott figyeljen mindig valaki, és erőt adjon, hogy végigcsináljam a napot. Nem akarok megint ilyen irányba elmenni, de legalább kiderülne, hogy mennyit sikerült végülis változnom... Akartam írni egy "összegzést" is a tavalyi évről, de nem biztos, hogy jól jöttem volna ki belőle. Annyi talán a lényeg, hogy egy fokkal egoistább (magamhoz képest) lettem, egyre nehezebb megközelíteni és már a "forever alone" rémképe kezdett fenyegetni. Az év második felében megindult egy "gyógyulási" folyamat, ugyebár kaptam munkát, és belekerültem néhány olyan "ismerős" szituációba, amik korábban fájdalmat okoztak, de ezúttal másképp alakultak az események. Lehetőségem volt kicsit más szemszögből nézni, nem úgy felfogni, hogy minden ellenem irányul. A jelenlegi munkahelyen felajánlották, hogy maradhatok hosszútávra, kicsit hezitáltam rajta, mert pont akkor kérdezték, mikor el volt borulva az agyam, de hát miért is ne maradnék. Szóval nyertem egy munkát. :D Már csak azon a bizonyos háttérországon kéne ügyködnöm, nomeg egy halom egyéb dolgon, de úgy gondolom, hogy most ez következik. Nem tudom, hogy ez a "gyógyulás" ki fog-e hatni magánéletre is, mert a remek múltamnak köszönhetően, lenne mit helyrehozni itt is. Nagyon nincs már kedvem szarba lépni újra és újra... Ugyanakkor hálás vagyok már azért is, ha valaki képes érzelmet kiváltani belőlem, és igazából semmiféle felesleges kötöttséget, elvárást, stb nem akarok, amik elrontják a varázst, csak úgy sodródni, hagyni, hogy történjen, ami "meg van írva", és élvezni minden percét amíg tart.

És persze ismét a beágyazás kódot raktam vágólapra...

.

Nem megy úgy az írás, mint korábban, vagy eddig se ment és most jövök rá...Sok dolog lenne, amit ki kéne adnom magamból és nem csak munkahellyel kapcsolatosakat, de nem megy...Már zúg a fejem az egésztől, de nem tudom normálisan megfogalmazni, így meg semmi értelmét nem látom...

Jó rég írtam már ide, ami nálam azt jelenti, hogy minden rendben van. Az utóbbi pár hétben már azt is megkockáztatom, hogy boldog voltam, mindössze azért, mert nem rágódtam a múlton és nem agyaltam a jövőképemen. Csak szépen belefeledkeztem a munkába, igyekeztem jobb lenni, és jobb is vagyok napról napra, ennyi pedig egyelőre elég, hogy jól érezzem magamat. Pár napja azonban kezd kibukni valami, és már kétszer megkíséreltem, hogy írok róla, csak a hirtelen blogbejegyzéseknek a legtöbbször törlés a vége, de most már ki fogom bökni végre. Legalábbis azt, ami a munkahelyi dolgokat illeti.

Először is meg kell említenem valamit, amiről nem esett itt szó, mert annyira rosszul érintett lelkileg, hogy inkább el akartam felejteni...nem mintha ez menne, de legalább nem akartam megörökíteni itt blogon. Ez még az előző munkahelyemhez kapcsolódik, ahol párban kellett dolgoznunk és sima adatrögzítés volt a feladatunk, a fizetést teljesítmény alapján kaptuk. A kolléganőm diktálta az adatokat folyamatosan, én pedig megállás nélkül írtam, alig tartottunk szünetet, és a szék se volt a legjobb. Ennek az lett az eredménye, hogy minden nap majd' szétrobbant a fejem, a végére le is betegedtem, ami félig ráment a gerincemre is, kb egy hétig feküdtem, alig tudtam ülni, és reméltem, hogy nem lett komolyabb bajom. Tehát én úgy érzem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, sőt még annál is többet. Talán utolsó előtti héten történt az, hogy a kolléganőmet félrehívták beszélni, és mint kiderült, meghosszabbították a szerződését (fél hónapot csak, de a fizetés mértékéhez képest azért nem elhanyagolható), az enyémet pedig nem. Mai napig nem értem, hogy mi alapján választották őt, és még az ő igazságérzetét is bosszantotta, hogy akkor legalább mindketten maradhattunk volna, mert ez így... gáz. Csak arra tudok gondolni, hogy ő szimpatikusabb volt, mert nyitottabb, és a sörözésre is elment - nem úgy, mint én -, de ezek olyan dolgok, amin nem tudok változtatni, és ha ez alapján választanak munkaerőt, akkor engem nem fognak soha sehova felvenni. Valami más oka is lehet, hogy ennyire mélyen érintett, mert olyan ismerős már ez a visszautasítottság érzés,  csak főleg magánéletben volt jellemző és valamennyire végigkíséri az életemet. Olyan, mintha elindulnék felfelé, kezdeném élvezni, hogy sikert érek el, vagy, hogy szeretve vagyok, erre valaki erővel letaszít, és rájövök, hogy bizonyos dolgok nekem nem járnak, hiába is erőlködök. Szeretnék én másmilyen lenni, megadnék bármit, hogy ne ilyen legyek, hogy szerethetőbb legyek, és bárcsak újrakezdhetném jobb tulajdonságokkal...

Ma olyan deja vu-m támadt, és félek, hogy megint hasonló fog történni a jelenlegi munkahelyen. Van egy kolléganő, akit nehezemre esik elviselni a stílusa miatt, már két olyan alkalom volt, hogy legszívesebben felpofoztam volna, majd bizonyos idő után rájövök, hogy talán csak jófej akart lenni és én értelmeztem rosszul, de valahogy jobban érezném magam nélküle. Ő az a típus, aki tudja, hogyan kell benyalni mindenkinek, és ma fél füllel meghallottam, hogy a csoportvezető tanácsokat osztogat neki, mert hogy saját magára emlékezteti, és a végén félre is hívta beszélni...na itt jött a deja vu érzés. Az utóbbi napokban tényleg kezdtem már megkedvelni az egész munkahelyet, annyira, hogy bánnám már, ha nem maradhatnék, de ettől az érzéstől már ösztönösen igyekszem minél jobban eltávolodni, és keresni az okokat, hogy miért is lenne jobb, ha nem vennének fel. Már kb meg is győztem magam, amikor engem is hívtak elbeszélgetésre, és mint kiderült, én is benne vagyok a kalapban, és hogy mennyire hasonlítok a másik lányra. Na mármost ennek örülnöm kéne, hogy a csoportvezető szeretne velem (is) dolgozni, de önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha választani kell majd kettőnk közül, akkor tuti ő lesz a befutó a tenyérbemászó stílusa miatt. Szóval most össze vagyok zavarodva, és olyan tompa lelki fájdalmam van, mintha már meg is történt volna az, amitől félek. Egy rakás szarnak érzem magam, mert nem leszek sose olyan kedves és közvetlen és már az se érdekel, ha nem kellek, csak hadd legyek már túl rajta, és hadd menekülhessek el a világ végére.

lolz

tegnap kapott az iroda egy e-mailt a főnöktől (akinél interjúztam)..volt kb 3 oldal, amolyan kampány eligazítás. hát én ezt eddig úgy fogtam fel, hogy jóval több lesz az ügyfél és ennyi, de ő úgy állította be, mint egy hűdenagy eventet. volt benne pozitív és negatív ösztönzés egyaránt. lesznek majd hónap dolgozói, akik pénzt kapnak, meg különböző díjak, pl kampány felfedezettje, leglelkesebbje, meg még néhány, már nem emlékszem. a legkedvesebb és legbunkóbb ügyfél kategóriában lehet beküldözgetni leveleket, és minden héten lesz egy mókamester, aki viccet fog küldeni nekünk, hogy valamelyest oldódjon a stressz. és a kedvenc részem...aki két napig nem teljesíti a kiírt mennyiséget, az egy napra beül a call centerbe. :)))))) itt egy kicsit végem volt. én, az introvertált, szocfób, fogadjam a hívásokat, úgy, hogy egyébként utálok telefonálni, meg általában beszélni is, mert nem tudok.. a kimenő hívásokkal még csak-csak elbánok, bár azok se mindig egyszerűek, de legalább ott általában tudom, mire számíthatok, és amíg kicsöng, fejben össze tudom rakni a mondandóm. úgyhogy félek ettől, de ugyanakkor kíváncsivá is tesz. egyszer azért kipróbálnám, de nem kényszerből, hanem mert épp bevállalós kedvű vagyok, és nem teljes napra, hanem csak pár órára. de mivel a napi teljesítendő feladatot emberileg lehetetlen teljesíteni, még úgy se, ha nem megyek haza, ezért lelkileg fel kell készülnöm rá. főleg, hogy tegnap egy teljes órára leállt a rendszer, de csak nálam...ez pedig a legbosszantóbb dolog, ami ott velem történhet. égek a vágytól, hogy dolgozhassak, de nem tudok, mert még mindig nem töltött be az oldal...kicsit elő is jöttek azok az érzések, amiket interjú után megfogalmaztam itt, de az is bennem van, hogy itt az alkalom, hogy végre történjen valami, ami nyomot hagyhat bennem, és amitől változhatok..akár még jó irányba is. most ez az utóbbi az erősebb és nagyon remélem, hogy ki fog tartani az egész hátralevő időszakban, amíg itt dolgozom. egyébként nem akarom elkiabálni, de tényleg tetszik, amit csinálunk. jó érzés, ha meg tudok oldani egy-egy bonyolultabb ügyet egyedül, kár, hogy még mindig sok az olyan, ahol tanácstalan vagyok. nem fogom nagyon bánni, ha túlórázni kell, elvégre most úgysincs magánéletem, meg valahogy kicsit magaménak is érzem ezt az egészet. úgy értve, hogy szeretném is, hogy menjen a szekér, minden kész legyen időben, és sikeresek legyünk. szóval kíváncsian várom a következő hónapot. :)

rübíííííííííííí

már két napja próbálkozok a bejegyzéssel, csak annyi mindent kéne írni, hogy a felénél elfáradok, és inkább törlöm az egészet. most már csak azért se fogom.
a munka első hete a betanításról szólt...elmondták, hogy mi fán terem a biztosítás és kaptunk jó sok tanulnivalót is hozzá. minden nap írtuk a teszteket, ez a része még jó is volt, mert értettem mindent és 90-100% között sikerültek. aztán jött az, hogy leültettek a géphez, és tessék, csináld... persze a gyakorlatban rengeteg kérdés felmerül, és ritka, hogy minden papírforma szerint megy. az is sok időbe telik, mire rájövök, hogy mi az ábra, de a következő lépésben sajnos többnyire bizonytalan vagyok. általában egy ember van, aki körbejár és segít, ha kell, csak jelenleg 12-en vagyunk újak, és mindig mindenkinek van kérdése...de ma pl fél napig nem volt velünk senki, és már én is kezdem kínosnak érezni, hogy mindig van kérdésem, de nem szeretnék semmit elrontani, így meg baromi lassan haladok. tegnap kiosztották, hogy ki mivel fog foglalkozni a következő hónapban, a rettegett kampányidőszakban. talán nem kellett volna annyira strébernek lenni a tesztíráskor, mert nagyon nem mókás, amiket kapok. a legelső ügynél egy féloldalas térképet kellett rajzolnom, hogy ki mikor hova kötött, majd egy sor telefonálás után, kb egy órám is ráment, mire megoldottam. ma kihirdették az elvárt napi mennyiséget, ami nálam 180 db-ot jelent, ezzel csak annyi a probléma, hogy jelen állás szerint 40-et tudok csinálni úgy, hogy az ebédszünetemet ki se veszem rendesen. ettől mondjuk tartottam, hogy lassú leszek, mert alapból is lassúcska vagyok, meg bizonytalan, és félek, hogy ha gyorsítok a tempón, akkor csúnya hibákat fogok elkövetni. bár már az is haladás lenne, ha nem blokkolnék le rögtön az első nehézség láttán, de nincs még bennem rutin, hiába tudom elméletben, valahogy nem jön a megoldás, vagy nem egyértelmű...és bosszant a lassúságom, meg, hogy nem tudok önállóan dolgozni. úgy tűnik, a többieknek jobban megy, holott lehet, ők csak egyszerűbb feladatokat kaptak, pl a mellettem ülő folyton tőlem kérdezi a dolgokat, van amit kb minden nap  megkérdez. nekem ez olyan felüdülés szokott lenni, hogy nem a saját dolgommal kell foglalkozni, de sajnos ezzel is csak megy az idő. a telefonálgatástól féltem eleinte, de már kezdek hozzászokni, ma pl rendesen beégtem egy biztosító előtt. :) van egy exceltábla, amiben az elérhetőségek vannak, és nem kattintottam bele, ezért nem jött fel megjegyzésként, hogy bizonyos néven és kóddal kell bejelentkezni. mivel nem tudtam a kódot, mondtam, hogy majd visszahívom, persze saját néven már bemutatkoztam, így nem mondhattam utólag se, hogy másvalaki vagyok, de azért szerencsére segített. egyébként nem érzem magam rosszul ezen a munkahelyen..jó a légkör, jófejek az emberek, nincsenek bennem olyan félelmek, mint az előző helyen, és a beilleszkedés is egy fokkal jobban sikerült. kíváncsi vagyok, hogy fogok 180-at csinálni naponta...én az egészet úgy fogom fel, hogy tanulni vagyok itt, tart ameddig tart, a fizetés amúgyis nevetségesen alacsony, ezért nem fog érdekelni, ha elküldenek a próbaidő lejárta után, ami valószínűleg meg fog történni, mert mi másért vettek volna fel 12 embert, minthogy végigzúzzuk a kampányt olcsó munkaerőként. én meg kihasználom, hogy tanulhatok, és legyőzhetek pár gátlást. ami aggaszt, hogy nap végére eléggé fáj a fejem  és szerintem már most romlott fél dioptriát a szemem. így hét közben munka után teljesen használhatatlan vagyok, kb csak eszek, és alszok, a hétvégék meg felértékelődnek, és egy csomó dolgot csinálnék, legfőképpen könyveket olvasnék, filmeket néznék, és megint rákattantam a courserára. azt vettem észre, hogy alig kommunikálok valakivel, de nem is hiányzik, ez most ilyen.

Ohh myy godddd

Napok óta nyűgös vagyok, nem tudok magammal mit kezdeni, és azt hiszem, legalábbis remélem, hogy most tetőzik. Rég éreztem ilyet, de most tényleg jó lenne valaki, aki megnyugtatna, elűzné minden félelmem és hasonló mesebeli dolgokat művelne velem. Legszívesebben csak átölelném és bőgnék, vagy eszelősen kacagnék, esetleg a kettőt egyszerre, holott nem történt még semmi, ami indokolná, csak érzem, hogy közeledik a veszély, előre stresszelek már minden miatt. Ez ilyen ösztönszerű reakció, mert egyébként nem gondolok semmi olyanra, próbálom lekötni magam ezzel-azzal, kevés sikerrel. Úgy érzem, hogy a szépen lezárt kis burkomat fogják felfeszíteni erővel, és félek, hogy sokat fogok sérülni, kiderülnek a legrosszabb dolgok rólam, amiken talán változtatni se tudok, és még csak megvédeni se tudom magam. Máskor olyan bátran tudok hozzáállni az ilyesmihez, mintha csak egy lecke lenne, egy szükséges eljárás, hogy táguljon a komfortzónám, és életképesebb legyek. Csak teljesen más elképzelésem van arról, hogy bizonyos helyzetekben mit tennék, és mi az, amit tényleg meg is teszek.

Lett megint munkám, bár nem lelkesedek érte annyira, mint az előzőért. Ez is valószínűleg csak átmeneti lesz, és jóval többet kell majd gürcölni jóval kevesebb fizetésért (bár előzőleg szerintem el lettem kényeztetve, és ez a mostani áll közelebb a magyar valósághoz). Ez volt az első olyan alkalom, hogy azért szurkoltam, hogy ne kapjam meg az állást, mert már az interjú emlékétől görcsbe áll a gyomrom, szerintem bele fogok halni a stresszbe.
Pont egy hete akadt a kezembe egy levél, egy alapítványtól, nem vagyok az az adakozós típus, főleg azért, mert nem tudom lekövetni, hogy tényleg oda kerül-e a pénzem, ahova szánom. A lényeg, hogy megfogalmazódott bennem, hogy ha a közeljövőben találok munkát, akkor adakozok valamennyit. Jelentkeztem egy (!) darab hirdetésre, olyanra, amilyenekre eddig is, sose még csak sablonválaszt se kaptam ezekre, de ezúttal érdekesmód még aznap felhívtak, másnap csoportos interjú, a héten pedig voltam a cégnél második körös interjún. Szerintem nem ment olyan jól, többször belezavarodtam a mondandómba, és a hr-es se volt túl szimpatikus. A lényeg, hogy itt pörögni, kommunikálni kell, és rengeteget tanulni. Reméltem, hogy látja rajtam, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, még rendes tapasztalatom sincs, beszélni se tudok normálisan, erre wtf ma hívnak, hogy megkaptam az állást....  Próbálok arra gondolni, hogy csak pár hónap, ennyit kibírok, és nagyon remélem, hogy a tél majd februártól kezdődik, mert ha bekapcsolom a konvektort, onnantól nem fogok tudni aludni se. Addig meg szórakoztat a felettem lakó a hajnal háromig tartó járkálásával, bútortologatásával és mindenféle kotorászásával. Ajj, bárcsak lenne most itt valaki velem, aki két szóval meg tud nyugtatni, érdekes, fel se tűnik, hogy egyedül vagyok, ha nincs ilyen "veszélyhelyzet". Majd hétfőtől jövök ide rinyálni. Vagy elkezdek több metált hallgatni.

!!