Interjú

Holnap lesz egy állásinterjúm és úgy érzem magam, mint valami nyamvadt vizsga előtt, amire természetesen nem készültem, csak utolsó percben próbálok összekaparni némi tudást. Csak a vizsgáim ennek ellenére is sikerültek, magamat eladni viszont nehéz ügy. Hajlamos vagyok néha túlságosan őszinte lenni, és ez nem mindig vezet jóra, még az interjúk során sem. Nem mintha sokat számítana, csak olyan sokmindent elcseszek mostanában, legalább lenne valami, amit nem. Kaptam 8 oldalnyi kérdéssort angolul, hogy mire számítsak, és hát...az agyam eldobom. Kár, hogy nem mentem erre a kéthetente esedékes, álláskeresőknek tartott szeánszra, ott biztos elmondták volna, hogy milyen válaszokat várnak bizonyos már-már magánjellegűnek mondható kérdésekre. Fura, hogy így egyedül vagyok, és akár beszélhetek is magamban, ezért elkezdtem angolul beszélni, hogy szokjam valamennyire. Elkezdtem válaszolgatni a kérdésekre, de egy idő után teljesen hülyeségeket mondtam, és mindegyik kérdésre született valami trollkodós válasz. A baj csak az, hogy a 8 oldalból 7-tel abszolút nem tudok mit kezdeni, mert munkát illetően még nem voltam olyan helyzetben, az meg mégiscsak gáz lenne, ha azt fejteném ki, hogyan vezettem egy mmorpg-s raidcsapatot a győzelembe.

Idejét sem tudom, mikor buliztam utoljára. Azt hiszem, azelőtt volt mielőtt Pestre jöttem. Egy szép nyári estén néhány baráttal elmentünk egy szórakozóhelyre, táncoltunk is kicsit és még az is rémlik, hogy kalinka szamovárt ittunk. Ott volt egy srác, aki egy időben a legjobb barátom volt, napi szinten beszéltünk mindenről. Aztán véletlenül valaki mástól megtudtam, hogy én volnék álmai nője, csak erre nem reagáltam semmit. Aztán elkerültünk másik városba is és évek múlva, miközben ott táncoltunk, azon járt az agyam, hogy mi lehetett vele a problémám... Ennyi történt akkor. Most meg...úgy érzem, elvesztettem mindent, amitől vonzónak érezhettem magam. Külsőleg is és belsőleg is...de inkább külsőleg. Eljutottam odáig, hogy egy fodrásztól jobban félek már, mint egy fogorvostól. Ha erre gondolok, legszívesebben felkötném magam, mert úgy érzem, nem használ már semmi se. Ennek ellenére bulizni megyek...most hétvégén és jövőhéten is. Nem tudom visszamondani egyiket se, de nem is akarom. Sőőt, várom is. A koncertezőset különösen.  Kíváncsi vagyok, izgatott vagyok, olyan, mintha évekig tartó kóma után most újra élni kezdenék, vagy valami hasonló.

Pendulum koncertre viszont a világ végére is elmennék.  Kár, hogy nem nagyon lesz már.

Darabokban

Bahh, mégegy blog, amit kezdek elhanyagolni. Még jó, hogy megfogadtam magamnak, hogy ide már gyakran írok, hiszen elhárult minden "akadály" és őszinte is lehetnék... Írhatnék arról például, hogy mostanában gyakran látok ellenőröket a buszon, vagy, hogy tetszik az 1-es metró vonala, de néha jó lenne magyar szót is hallani rajta. Vagy, hogy tegnap fél város sorbaállt a cukrászdánál, de ez nem rettentett vissza, megszereztem az áhított habos isleremet, amitől aztán boldogabb lettem. Hazafelé eszembejutott az Exem, valami zavart éreztem a térben, ezért gondoltam ráírok, hogy mi van vele, de nem tudtam, mert deaktiválta magát facebookon. Mindig ezt csinálja, mikor kedvem támadna írni neki. Egyébként semmi érdekes nem történik velem, semmi, amit itt érdemes lenne megosztanom, semmi, semmi az égvilágon, semmi semmi... Szeretethiány az van, és ez időnként meglepő, ijesztő, és összességében rémséges dolgokra késztet. :'(

Ja, itt a dalocska, ami múltkor elcseszte a bejegyzésem, a mostanit csak majdnem. Köszönet ismét fivexnek. 

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE

Nem hiszem el.  Pedig nagyon fontos dolgokat írtam le, nagyon hosszan, de elveszett örökre. Mégegyszer tuti nem leszek olyan elmeállapotban, hogy ilyesmit leírjak, szóval kabbe blogol... 

A mai nap (illetve tegnap) nem úgy alakult, ahogy terveztem, de végül mégse volt rossz. Kezdek jól kijönni magammal. Úgy volt, hogy átmegyek, sütök sütit, majd este meccset nézünk, de lemondta, mert beteg lett. Ezért nem mentem le futni se, mert talán nem készültem volna el időben, de ha most kijelentem, hogy holnap megyek futni, akkor tuti eső lesz. Úgyhogy nem jelentem ki. Holnap lehet átmegyek, de már bele se élem magam, és különben is mindegy, elvagyok egyedül is, letöltöttem a fél internetet. Szombaton unokahugomra és unokaöcsémre kell vigyáznom, már előre rettegek, mert ők sosem fáradnak el, de én igen. Mellesleg borzasztóan akaratosak és elég kreatívak a rosszalkodás terén. 
Két perc alatt megunom az embereket, és én is unalmas vagyok, erőltetett minden. Lehet igazából nekem nem is kellenek barátok, csak egy normális párkapcsolat. Egy, aki mindent visz. És ha nincs szerencsém, akkor ismét eljön az idő, mikor egyedül találom magam, pont úgy, ahogy most is, és ahogy előzőleg, és azt megelőzőleg is. Vajon hányszor tudom még magam összekaparni a padlóról, és újult erővel nekikezdeni...?Btw van valakinek egy eladó hűtője?

Privát-gyanús

Anyám feljött Pestre megnézni, hogy mi a helyzet, meg vásárolgatni is voltunk. Aztán kinyögte, hogy szerinte nem jó életvitelt folytatok, és hogy csak elszalad így mellettem az élet, ezért ki is nézett nekem egy parapszichológust (!). Uhhh... hát akkor ezek szerint tényleg van baj. Nekem az első reakcióm, hogy dühös lettem (neki persze nem mutattam ki). Utálom, ha beleszólnak a dolgaimba, a legutóbbi beleszólásukkal 3 év ment el az életemből teljesen feleslegesen és máig bosszant az egész. De most se vagyok megfelelő, gondolom, mert nem hasonlítok a nővéreimre, én meg bírok maradni a seggemen, nincs kényszerem rá, hogy folyton ide-oda menjek. Persze jól esne nekem is, ha másmilyen lennék, kicsit nyitottabb és hasonlók, de már abban is kételkedem, hogy egyáltalán lehetséges-e a változás. Időről időre olyan vagyok, aztán elfáradok, és hányni tudnék magamtól. Tudom, hogy valami nagyon nem okés most (sohase volt az), de szerintem már rég elkéstem mindennel, korábban meg azt hittem, hogy egyedül is meg tudom ezeket oldani. Sőt, most se gondolom, hogy bármilyen külső személy meg tudná helyettem oldani. Egyszer elmentem pszichológushoz, mert voltak félelmeim a főiskolával kapcsolatosan (amik egytől egyig realizálódtak), és az lett a vége, hogy másfél órát beszéltem, miközben ő kikerekedett szemmel bólogatott, majd megjegyezte, hogy szerinte nem kell többet találkoznunk. Tudom, hogy minden hülyeségemre ott van a megoldás is magamban, de nem lehet mellettem mindig valaki, aki kirúgdos ebből a tehetetlen állapotból. Olyankor van az üresség és a nagy semmi, ami úgy tűnik sose ér véget, amíg nem találok valami elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmem. Nem látom magam előtt azokat a célokat és azt az életet, ami ilyenkor "normális". Vannak pillanatok, amikor hirtelen a helyére kerül minden, van értelme az életnek és minden csodálatos...de ezek rendszerint egy másik emberhez köthetőek, mert valami megmagyarázhatatlan lelki kapcsolatom van az illetővel (vagy csak azt képzelem), és ez feltölt energiával. De ennek sincs semmi értelme, hiszen ilyen illető gyakorlatilag bárkiből lehet, még csak az se kell, hogy tudjon a létezésemről, ez csak amolyan mondvacsinált kapaszkodó lehet, hogy azért valami mégis legyen, amiért érdemes.  Szóval összességében egy evolúciós zsákutcának érzem magam jelenleg, és most már kíváncsi is vagyok, mi okosat lehet erre mondani, csak ne sajnálnám rá annyira a pénzt és időt. És ne utálnám annyira az egész helyzetet, olyan vereség-íze van.

blablabla

Megint nem ott vagyok, ahol kéne, de nem érdekel...Már nem az egyedüllét miatt, hanem mert eddig még egyszer sem tudtam aludni az "új" lakásban. Olyan, mintha meg akarnék fulladni esténként, pedig szinte egész nap nyitva az ablak. Estére csak azért nincs, mert akkor folyamatosan kattogna a konvektor, ami amúgy is az agyamra megy már. Meg folyamatosan büdös van, és már teljesen kiműveltem magam konvektor-ügyben, mert arra gyanakszom, hogy abból jön valami gáz amitől rosszul vagyok. Ha így is van, nem kéne ennyire érzékenynek lennem, hiszen előttem is laktak már ott, talán idővel hozzászoknék, csak most nem megy. Ha el is jutok félálomig, mindig felriadok, vagy rémálmom lesz, és általában reggel 6ig szenvedek így. Utána meg már minek aludjak. Aztán ott van a hűtő, ami szintén nem egy mai darab...és elég brutális a hangja. A lakás másik felében van az ágyam, de füldugón keresztül is hallom, úgyhogy csak akkor járatom, ha tényleg muszáj. Vannak itt még ilyen apróságok, hogy a tévé is rossz, de én úgyis ritkán tévézek, inkább csak néha jól esne, ha lenne valami zaj (a hűtőn és a konvektoron kívül). De az olyan, hogy kb fél óráig kell nyomogatni a csatornaváltót, hogy legyen valami adás, nekem meg rendszerint előbb elmegy a kedvem tőle. Én amúgy pozitívan igyekeztem felfogni ezeket a dolgokat, elvégre van hol lakni, és legalább már célom is van, hogy élhetőbbé tegyem a lakást. Csak a sorozatos nemalvások kicsit megtörték a lelkesedésem. Alvás nélkül meg nekem végem van. Visszajöttem, hogy az interjú előtt kialudjam magam, de azóta már eltelt 2 nap és még mindig itt vagyok. Nem akarok arra gondolni, hogy ez most a gyengeség jele-e. Nem érdekel, hogy mit csinál, hogy foglalkozik-e velem. Már az érintésre se reagálok úgy, meg nem is igénylem annyira. Háttérbe szorítottam az érzéseket. Szeretnék nyitottabb lenni, mármint mások felé, de ugyanakkor mégse. Utálom ezt. Nagyon sok édességet eszek mostanában, pedig úgyse pótol semmit. Megint menekülnék legszívesebben, pedig ha már elindultam előre, nem kéne visszamenni.