Napok óta nyűgös vagyok, nem tudok magammal mit kezdeni, és azt hiszem, legalábbis remélem, hogy most tetőzik. Rég éreztem ilyet, de most tényleg jó lenne valaki, aki megnyugtatna, elűzné minden félelmem és hasonló mesebeli dolgokat művelne velem. Legszívesebben csak átölelném és bőgnék, vagy eszelősen kacagnék, esetleg a kettőt egyszerre, holott nem történt még semmi, ami indokolná, csak érzem, hogy közeledik a veszély, előre stresszelek már minden miatt. Ez ilyen ösztönszerű reakció, mert egyébként nem gondolok semmi olyanra, próbálom lekötni magam ezzel-azzal, kevés sikerrel. Úgy érzem, hogy a szépen lezárt kis burkomat fogják felfeszíteni erővel, és félek, hogy sokat fogok sérülni, kiderülnek a legrosszabb dolgok rólam, amiken talán változtatni se tudok, és még csak megvédeni se tudom magam. Máskor olyan bátran tudok hozzáállni az ilyesmihez, mintha csak egy lecke lenne, egy szükséges eljárás, hogy táguljon a komfortzónám, és életképesebb legyek. Csak teljesen más elképzelésem van arról, hogy bizonyos helyzetekben mit tennék, és mi az, amit tényleg meg is teszek.
Lett megint munkám, bár nem lelkesedek érte annyira, mint az előzőért. Ez is valószínűleg csak átmeneti lesz, és jóval többet kell majd gürcölni jóval kevesebb fizetésért (bár előzőleg szerintem el lettem kényeztetve, és ez a mostani áll közelebb a magyar valósághoz). Ez volt az első olyan alkalom, hogy azért szurkoltam, hogy ne kapjam meg az állást, mert már az interjú emlékétől görcsbe áll a gyomrom, szerintem bele fogok halni a stresszbe.
Pont egy hete akadt a kezembe egy levél, egy alapítványtól, nem vagyok az az adakozós típus, főleg azért, mert nem tudom lekövetni, hogy tényleg oda kerül-e a pénzem, ahova szánom. A lényeg, hogy megfogalmazódott bennem, hogy ha a közeljövőben találok munkát, akkor adakozok valamennyit. Jelentkeztem egy (!) darab hirdetésre, olyanra, amilyenekre eddig is, sose még csak sablonválaszt se kaptam ezekre, de ezúttal érdekesmód még aznap felhívtak, másnap csoportos interjú, a héten pedig voltam a cégnél második körös interjún. Szerintem nem ment olyan jól, többször belezavarodtam a mondandómba, és a hr-es se volt túl szimpatikus. A lényeg, hogy itt pörögni, kommunikálni kell, és rengeteget tanulni. Reméltem, hogy látja rajtam, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, még rendes tapasztalatom sincs, beszélni se tudok normálisan, erre wtf ma hívnak, hogy megkaptam az állást.... Próbálok arra gondolni, hogy csak pár hónap, ennyit kibírok, és nagyon remélem, hogy a tél majd februártól kezdődik, mert ha bekapcsolom a konvektort, onnantól nem fogok tudni aludni se. Addig meg szórakoztat a felettem lakó a hajnal háromig tartó járkálásával, bútortologatásával és mindenféle kotorászásával. Ajj, bárcsak lenne most itt valaki velem, aki két szóval meg tud nyugtatni, érdekes, fel se tűnik, hogy egyedül vagyok, ha nincs ilyen "veszélyhelyzet". Majd hétfőtől jövök ide rinyálni. Vagy elkezdek több metált hallgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése