12

A volt barátom kiköltözik a régi albérletből, így elhoztam az utolsó ottmaradt cuccaimat is. Hát egy élmény volt szétszerelt ikeás ruhásszekrénnyel meg dormeo matraccal buszozni, de legalább ezzel is megvolnánk, most már nincs is semmi, amiért vissza kellene mennem. Sanszos, hogy őt is most láttam utoljára, mert ha minden jól megy, akkor költözik ki külföldre, ha pedig nem, akkor vidékre. Nem volt könnyes búcsú, de azért érződött valamelyest, hogy ez egy ilyen utolsó alkalom. Igaziból az egész kapcsolat olyan távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna, amikor találkoztunk, már majdhogynem idegennek éreztem. Mikor átköltöztem, azt hittem, hogy majd mindenről ő fog eszembejutni, meg a közös dolgaink, de sikerült elűzni minden ilyen gondolatot, most meg olyan, mintha nem is én lettem volna az, aki annyira ragaszkodott hozzá. De azért nyeltem a könnyeimet amikor előkerült a tőle kapott párnám. Érdekes, hogy ezek a személyes tárgyak mennyivel könnyebben előhozzák az érzéseket, mint az ő jelenléte, és egyelőre fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek velük, mert kidobni nincs szívem őket. Talán egy szekrény mélyén végzik majd, pedig ők aztán nem tehetnek semmiről.

Még mindig nem hiszem, hogy fogok valaha találni olyan valakit, akivel ennyire hasonló lenne a gondolkodásmódunk, az értékrendünk, és ennyire jól kijönnénk a mindennapokban. Ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, akkor belátom, hogy csak annyi volt a probléma, hogy ő normális volt, rendes célokkal, én pedig ugyebár nem, vagy csak éretlen, de nem érzem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Talán ebből következik, hogy érzelmileg se teljesen passzoltunk, én megszerettem őt nagyon, de hiányzott a szerelem érzése, ami nálam a legtöbb esetben amúgy is csak hívatlan vendég. A konfliktuskezelésünk se igen egyezett, nekem nagyobb szükségem lett volna rá, hogy beszéljek arról, mi zajlik bennem, ő pedig nem volt kíváncsi rá, vagy pedig lecseszett, hogy másoknak ennél sokkal rosszabb. Igaza volt, de a lelkem attól még sóvárgott a megértésre, és sokszor egy ölelés is megtette volna. Egy idő után egyre jobban hiányzott az a fajta lelki kapocs, amit két olyan ember érezhet, akik ugyanott vannak eltörve, és amit eddig csak olyan emberek iránt éreztem, akik nem érdemelték volna meg a figyelmet se. Az effajta hiányérzetet mindig a társfüggőség számlájára írtam, és reméltem, hogy kigyógyulok belőle, de úgy tűnik ez se sikerült. Így utólag örülök, hogy kimondta a végét, felesleges lett volna tovább erőltetni, és látom is rajta, hogy jobb neki nélkülem. Szóval ez a korszak most teljesen lezárult, és ideje lenne már rávennem magam, hogy ismerkedjek, még ha csak barátkozás céljából is. Csak a legtöbb esetben marhára nem tud érdekelni a másik ember, megmászhatatlan falakat látok, és semmi közös vonást, máskor meg hiperérzékeny vagyok, olyankor mindent komolyan veszek, minden fáj, szivacsként veszem át mások érzéseit és alapvetően szörnyen érzem magam. Mint például most is.