Múlt héten elmentem egy hr-eshez akit az álláskeresős szeánszon ismertem meg, és eléggé nagy hatással volt rám a beszélgetés. Azt hittem, végig arról lesz szó, hogy mit kell változtatnom az önéletrajzomon, hogy egyáltalán interjúra behívjanak, de ehelyett pszichológusokat megszégyenítő módon világított be lelkem bugyraiba, nem is számítottam rá, hogy a munkakeresést ennyire befolyásolják ezek a mögöttes tényezők. Az van, hogy döntenem kéne két lehetőség között, és amíg ezt nem tisztázom le rendesen, addig nem is fogok találni munkát, vagy legalábbis nem olyat, ahol hosszabb távon el tudom képzelni magam. Szerencsés vagyok, hogy van választásom, ám hogy miért is nehéz döntenem, ahhoz a fél életemet le kéne írnom, de a lényege az, hogy bármennyire is erőlködtem, mindig is nehezemre esett kapcsolatokat kialakítanom, talán ez az oka, hogy a családom a szokásosnál is nagyobb hatással van/volt a döntéseimre. Főleg a mostani élethelyzetben érzem, hogy rajtuk kívül nincs senkim se (és velük se túl felhőtlen a kapcsolatom), és mindig is úgy gondoltam erre, mintha valami burok lenne, amiből természetesen szeretnék kitörni, csak nincs senki a másik oldalon, és az egész világ olyan gonosz, idegen és ijesztő...egyedül. A két lehetőség két várost jelent, hazamehetek a szülőkhöz, vagy erőltethetem az önállósodást...Amikor először felmerült, nem volt kérdéses a választás, de jobban belegondolva azért nem olyan egyszerű. Leírtam mindkettő előnyeit és hátrányait, és hát megtelt egy A4-es lap. Ami a jelent illeti, a kettő teljesen egálban van, de a jövőmet nem tudnám a szülővárosomban elképzelni. Viszont bármennyire is utálok hazajönni, itt mindig helyrebillen valami a fejemben, aminek eredményeképp sokkal magabiztosabb és tettrekészebb leszek, és terveket szövögetek, hogy mi és hogy lesz, ha újra visszautazok Bp-re. Ott viszont egy idő után ez elpárolog...ahogy ott ülök a gép előtt nap mint nap, és kimegyek néha enni, vagy el a boltba, igazából a legtöbb nap ugyanolyan és gyengének, tehetetlennek érzem magam. Hiányzik, hogy szóljak valakihez, hogy akármit megosszak, vagy csak, hogy érezzem valaki jelenlétét és nem gondoltam eleinte, hogy ez ekkora probléma lesz. Sajnos egy idő után mindegy, hogy mit teszek, nincs önfegyelmem, csak szétfolyok a semmibe, úgy látszik ezt teszi a külső kontroll hiánya. Legutóbb szerintem félig meg is kattantam, olyan volt, mintha a hónapok alatt felhalmozott gondolataim és érzéseim mind leülepedtek volna a szobában és képtelen voltam szabadulni tőlük. Ott ültem és zokogtam, mint egy hülye és képes voltam azt gondolni, hogy a legszarabb dolog a világon, hogy nekem onnan el kell jönnöm. Már előre félek, mi lesz legközelebb, de készülök rá. Arra gondoltam, hogy átrendezem a szobát, már amennyire lehet, vagy megpróbálok ismét a másik szobában aludni, hátha így nem kapcsol be a hülyeségekért felelős agyterületem. Ami a munkakeresést illeti, mondott valamit a hr-es, hogy hogyan tudnám a komfort-zónámat kiszélesíteni, és bele is vágnék, mert most a világot is meg tudnám váltani, kérdés, hogy mennyi bátorságom marad, ha visszautaztam... Ha lennének (ott) barátaim, akik úgy fogadnak el, hogy ismernek is vagy akár társam, akkor biztos más színben látnám ezt is, mert így nem tudom, milyen hatása lenne egy ilyen drasztikus változtatásnak, bármennyire is ismerni vélem magamat...Néhány utóbbi reakcióm miatt kicsit azért tartanék tőle. A magány ellenére marhára nem tudok továbbra se nyitni emberek felé. Néha erőltetem a kommunikációt, ha akarnám beszélhetnék 10 vagy 100 emberrel is, de ugyanolyan egyedül érezném magam, szerintem ezen még meditálnom kell, hogy mi lehet az oka, azon kívül, hogy elég régóta ilyen vagyok. Talán most még kevesebbet tudnék adni magamból, mint egyébként, és nem akarnék csak azért valakit, hogy legyen, az ilyesmi nem ment sose. Szóval igyekszem valahogy kimászni ebből a szarból, ha kell, akkor egyedül, és nem akarok gondolkodni többet dolgokon, hogy mi történhet, csak belevágni, lesz ami lesz, mielőtt tényleg késő lesz.