izék

Ezt a bejegyzést már tegnap elkezdtem írni, csak bealudtam és most is bágyadt vagyok, szerintem elkaptam munkatársam betegségét, de majd úgyis kialszom. Szóval a munkahelyen jól elvagyok, tetszik, főleg, hogy olyan laza mindenki. Dolgoztam már hasonló munkakörben, ott lesték minden mozdulatomat, meg hogy mikor megyek ki, elég idegesítő volt, feszengtem végig, kicsit féltem, hogy majd itt is ez lesz, mert az eligazításon mondták, hogy minden szünetet megszabnak, de szerencsére ránk van bízva. Ez volt most a 4. napom, de eddig csak egyszer maradtunk munkaidő végéig. Csütörtökön eléggé belehúztunk, fájt is a nyakam és a hátam rendesen, ezért megkérdeztük a felügyelőket, hogy 200-nál hazamehetünk-e, ők rávágták rögtön, hogy igen, úgyhogy 1 órával a hivatalos munkaidő vége előtt befejeztük...pénteken már ők kérdezték, hogy nem akarunk-e már hazamenni, ma pedig 2 órával előbb jöttünk el, és ismét meglett a 200. Megy ez, csak kicsit zsong a fejem, de érzem, hogy jó hatással van rám a munka meg hogy emberek között vagyok.

Azt hittem, majd jót fog tenni a hétvégi pihenés egyedül, de rámtört valami iszonyú rossz kedv, aminek az okát sem tudom, azt hittem, hogy a munkával helyrebillen minden. A jól ismert elszigeteltség érzés, senkihez se tartozás, örök, sötét magány blablabla... Van néhány ember az életemben, egy kezemen meg tudom számolni hányan vannak, akiket valamiért közelebb éreztem magamhoz, megálmodtam, ha volt velük valami és hasonlók, csak már alig beszélek velük, szép lassan eltűnnek (vagy már el is tűntek) és ez olyan fájó. Múlt héten zsinórban háromszor álmodtam valakivel, olyan volt, mintha akart volna valamit közölni, de csak körözött felettem, mint egy keselyű, annyit tudtam, hogy ott van és figyel engem. Ha az álmok értelmét próbálom fejtegetni, szerintem nem jutok előrébb, max csak még jobban túldimenzionálom azt, amire talán figyelnem se kéne. Csak utálom azt az érzést, hogy talán tehetnék valakiért valamit, de túl makacs vagyok kezdeményezni, és a végén úgyis kiderülne, hogy ez nem jelent semmit, máshogy kéne, vagy talán inkább sehogy. Ezért nem szeretem az ilyen álmokat, mindenféle megérzéseket, hogy ki mikor fog engem felkeresni és mit fog mondani, mert lehet az egészet csak képzelem és nincsen semmi lelki kapcsolat, csak egy nagyon egyoldalú érzékenység a másik felé, amit a racionálisabb énemnek nehéz feldolgozni.

Épp vásároltam, mikor eszembe jutott ez, hogy ha mások mindenféle, számomra érthetetlen jeleket küldözgetnek felém, akkor vajon azt érzi-e valaki, hogy épp szarul vagyok és jólesne egy kis figyelem? Aztán beugrott, hogy exem (a volt barátom előtti illető) szokott pont ilyenkor keresni, csak gondoltam a múltkori után el fog telni legalább egy év, amilyen szépen mi elváltunk. Eléggé kikerekedett a szemem, mikor hazaértem és megláttam tőle az üzenetet (4 hónapja beszéltünk utoljára)...Felhívott és 4 órát beszéltünk, kiment Angliába 2 hónapja, sokat mesélt, én meg teljesen kiakadtam az egész sztorin, hogy csak így fogta magát és belevágott az ismeretlenbe, és vannak már kinti céljai és szépen alakulgatnak a dolgai...Elég durva változáson ment át mióta legutóbb beszéltünk, és csak ámulok és bámulok. Többször mondogatta, hogy gondoljam meg, ha itthon nem találom a helyem, akkor ő kint szívesen lát és segítene mindenben. Tőle függetlenül is megfordult már a fejemben, hogy ez a mostani magányos-kilátástalan élethelyzet nem az élet végét, hanem egy új kezdetét is jelenthetné, ha már tényleg eljutok oda, hogy nem veszíthetek semmit. Csak még mindig vannak félelmeim magammal kapcsolatosan, hogy lennék-e elég talpraesett és erős ott a sok idegen között, ismeretlen helyen és nem akarnék-e egy hét után sírva hazajönni, de azért elültette a bogarat a fülemben.

Ide meg kívánkozna valami befejezésféle, lezárógondolat, vagy akármi, de nem jut eszembe semmi, csak hogy a felettem lakó már megint mászkál a 200 kilójával, de az is lehet, hogy elefántot tart, bár a hangokból inkább kétlábú lényre gondolnék aki mindenféle fura dolgot csinál, inkább meg se akarom tudni.