Ez is egy hosszú éjszaka, dehát mostanában melyik nem az. Nem tudok szabadulni a rossz érzésektől, hogy pályát tévesztettem, éveket tanultam feleslegesen, nem lesz munkám, és ha lesz is, majd szétstresszelem magam, mint az előző helyeken is, megsemmisülve fogok kilépni, és elmegy az életkedvem. A legutóbbi interjús kudarc jobban megviselt, mint először gondoltam, és bár továbbra is jelentkezgetek mindenféle állásra, félek, mi lesz megint, ha behívnak. Emellett be kellene végre fejeznem a rohadt iskolát, megírni azt a tetves szakdolgozatot és leállamvizsgázni, bármennyire is gyűlölöm. Csak tavaly valahogy elromlott minden, hiába tanultam addig jól, kerültem át államira, kaptam ösztöndíjat is, és dolgoztam suli mellett...valami elpattant, elromlottam, és nem úgy tűnik, hogy meg tudok javulni. Pedig nagyon szeretnék.

Lehet, sőt biztos, hogy könnyebb lenne, ha lennének mellettem, de nem akarok csak azért valakit/valakiket, hogy kihúzzanak a szarból. A régi barátaimat egy ideje hanyagolom és bűntudatom is van miattuk, de nem szeretném, hogy tudják, min megyek keresztül. Nem akarok panaszkodni, de tettetni se, hogy minden oké, ráadásul egyre kevesebb is a közös téma, lassan csak én leszek az, aki még nem házas és akinek nincs gyereke, és ez se egy kellemes érzés. Egyrészt örülök, hogy nekik ez összejött, másrészt nem akarom, hogy szánakozzanak, vagy bármi hasonlót kiváltsak és sajnos most az utóbbi érzés az erősebb. Nagyon kevés embert tűrök meg magam mellett, és ma el kellett gondolkodnom rajta, hogy jól van-e ez így. Lehet, hiába is próbálnék ismerkedni, csak ugyanazok az emberek jönnének más-más álarcban, és ugyanaz lenne a forgatókönyv, és ugyanúgy fájna az igazság minden egyes alkalommal. Nem vagyok szerethető.