Már csak 55 nap... Olyan vészjósló ez a visszaszámlálás, mintha valami komolyabb hatása lenne az életemre, pedig miért is lenne, nem is vagyok itt régóta, ezek nem lehetnek az én érzéseim. Ma a vonaton sírhatnékom támadt olyan dologtól, ami nem is az enyém, csak úgy kaptam..vagyis inkább elvettem és magamhoz öleltem, hogy marcangoljon engem is egy kicsit. Ha tehetném, ellopnám a tulajtól az összeset, és kilőném őket az űrbe magammal együtt.

Néhány napja úgy rendesen elkezdett tombolni a pokol itt bennem, a nemlétező jövőképem után úgy látszik most a kapcsolataim vannak soron. Múltkor rájöttem, milyen kevés emberrel beszélek, és miután elkezdtem rájuk egyfajta tartóoszlopként gondolni, azonnal meginogtak... Nem tudom, miért kell mindent felégetni, hogy változás legyen, ha lesz egyáltalán. Aki nekem a világot jelentette évekig, és elméletileg legközelebb kéne hozzám állnia, már nem is ír nekem, ha nem muszáj. Ha írok neki, alig válaszol és nincs is kedvem nyűgnek lenni. A napokban azt álmodtam, hogy bejelenti, összejött valakivel. Jó, ez lenne az élet rendje, csak így hazugságnak érezném azt, amivel utamra engedett, és lehet nem maradna meg ez a kicsi jó viszony sem. Ma mondta, hogy egy lányismerőse tegnap összeveszett a barátjával és így néhány napig nála lakik...Ennyit az álmokról. Aki legutóbb még készségesen jött volna "vigasztalni", már semmibe vesz. Napokig úgy járkált a szívemben, mintha otthon lenne, magam sem értem, minek kellett beengedni, az emberek nem változnak úgysem. Egyszercsak rátaláltunk egymás gyenge pontjára, és onnanstól megszűnt a kommunikáció. Van, akinek viszont magától nem megy, segíteni kell neki..Ha éjjelre kizárom az ajtón, reggelre visszamászik az ablakon, hogy tovább mérgezzen és én titokban örülök neki. Majd ha véletlenül azt képzelem, hogy számítok, jön valami váratlan, éles és halálos, és úgy szökik majd a lelkemből, mintha sose akart volna ott lenni, mert ez így is igaz. Én csak hálás akarok lenni, ha valaki belép az életembe, és ugyanezt érezni akkor is, ha távoznak. Ez meg egy múló hangulat, ami írásra késztetett, nem nagyon érzem sajátjaimnak a szavakat se, csak azt, hogy mennyire reménytelen és szánalmas ez az egész, és már zenét se akarok beszúrni, csak megvárni szépen, hogy ismét visszataláljak magamba.