2014. április 20., vasárnap

Nagyon remélem, hogy csak a betegség az oka, hogy kezdek megint megborulni lelkileg..Nem tudom, mi változott, a napjaim nagyjából ugyanolyanok, mégis kb egy hónapja annyi energiám volt, hogy a parkot körbefutottam háromszor, újabban pedig az ágyból se akarok felkelni. Ezt a csatát most az érzelmek nyerik az ész helyett, és lehet, holnapra törlöm ezt a bejegyzést, de most jól esik kiírni. Olyan sebezhetőnek érzem magam, úgy jólesne, ha valaki éreztetné, hogy fontos vagyok, hogy nem csak azért vagyok, mert épp nincs más, vagy mert így egy fokkal kevésbé unalmasak a napok. Jó lenne valami szívből jövő, valami őszinte, de úgy érzem csak fogynak az emberek mellőlem, nem tudok megnyílni, nem tudom kifejezni, hogy szükségem van rájuk, ha megteszem, akkor elutasítás a reakció. Inkább nem is kéne kimutatni egyáltalán. Nem tudom, miért pont most tör rám a magány és talán nem másoktól kéne várnom a megváltást, hanem magamban kellene helyrehozni a helyrehozhatatlant. Ha magamba nézek, csak a nagy semmit látom, bennem nincs meg az a szikra ami hajt előre, én magamtól nem vagyok kíváncsi új dolgokra. Én csak egy Hold vagyok, nincs saját fényem, kell egy Nap ami éltet, és ahogy telnek az évek, ez nem változik...Olyan vagyok, mint egy üres könyv, és ahelyett, hogy magam írnám, folyamatosan mások kezébe adom a tollat, és ha úgy adódik, ki kell tépnem a lapokat, és az nagyon tud fájni. Félek, hogy egyszer majd túl sok lesz a kitépnivaló, vagy nem maradnak lapok, akárhogy is, nem hinném, hogy ennek jó vége lehet és nem tudom, hogyan tudnék megváltozni.
Ez az érzés meg elmúlhatna igazán...Nem akarok jobban belegondolni, hogy milyen messzire is vezetne, ha hagynám elhatalmasodni, csak múljon el. Nem akarok hazudni se magamnak többet, csak azért, hogy jobb kedvem legyen, pedig ezt teszem már mióta....
Ki kéne tépnem az összes lapot.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése