2014. február 3., hétfő

.

nem mondanám, hogy jobban vagyok sajnos. lassan 1 hete tart, és sehol a megkönnyebbülés, az újrakezdés izgalma, meg úgy semmi, ami arra utalna, hogy maradt még némi életösztönöm. csak a félelem van. igen, sok dolgot halogattam, húztam-halasztottam, amíg lehetett, és igazából most is azt csinálom, mert félek. a kudarctól, megaláztatástól és attól, hogy bebizonyosodik, hogy tényleg akkora nulla vagyok, mint aminek gondolom magam. keresném is az emberek társaságát, meg nem is. tudom, hogy csak kapaszkodó kellene, és folytatnék tovább mindent ugyanúgy, mint eddig. van az a pont, amikor már igazán jó lenne, ha legalább a sírást be tudnám fejezni, mert tudom, hogy sehová se vezet, talán még ront is a helyzeten, de nem megy. ettől meg még jobban utálom magam. nem megy, gyenge vagyok, én ebbe bele fogok halni. csak tudnám kitörölni ezeket a gondolatokat is. nem tudom azt se, hogy ez a blog jó ötlet volt-e. nem érzem már azt se, hogy jó ezeket leírni, mert talán ezzel nem eltűnik az érzés, hanem csak energiát adok neki. és nem biztos, hogy valaha vissza akarom olvasni...
annyira könnyű mondani, hogy mit kéne ilyenkor tenni. és én látom is saját magam, ahogy majd robotként élem a mindennapokat. teszem a dolgom, mert ez a normális, ezt tartja a nagy többség normálisnak, ezáltal talán el is hiszem, hogy normális vagyok. majd biztos lesznek, akik megnevettetnek, akiktől majd úgy érzem, nem vagyok egyedül, akik ideig-óráig pótolják az űrt. csak ez az egész most olyan hihetetlennek tűnik.
úgy érzem magam, mint az útszélére kirakott, megunt háziállat, aki kétségbeesetten próbál a távolodó autó után futni...igen, pontosan úgy. és ha belegondolok, hogy az ilyesmi tényleg nap mint nap megtörténik, méginkább sírnom kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése